2012. november 12., hétfő

Prothesis Fetish                                                                   Gaál József  2012                                                                     

2012. október 29., hétfő



BÁZIS - contemporary art space Cluj-Napoca

Fabrica de Pensule /Ecsetgyár, 59-61 Henri Barbusse st., 1 st floor, Cluj-Napoca / Kolozsvár






An organic cyberpunk – Gaál József’s phantasm
To keep within the bounds of human condition or to give up everything related to it, passing through a dehumanization process, and facing the transformational processes of abandoning the self proposed by the globalization era, in which the nature of human identity and uniqueness becomes questionable? The dialectic of the art of Gaál József, especially as it can be intuited in his sculptures, is dealing with a permanent dilemma, that of the being forced to move back and forth in between those two completely opposite states of mind. Beginning with 1995, the dawn of his art work series, his art went through various and relevant transformations. These transformations were of a formal nature, but the message has been kept identical, at least from a technical point of view, as seen in the sensitive art works of the Macula series (1995), evoking some mummified heads, and yet again seen in the brutal monumentality of the torsos from the Phantasma series (2011) – the conception frame, the sculptures’ origin: the interior parts are made of wood, the surface of leather and nails, and recently – to emphasize the plastic art message – metal wire and bits. The artist chose to never use synthetic materials; his option for certain types of materials is concerned with the inner message these materials bear in themselves, of their historical and narrative infinite possibilities; the implants on the sculptures’ surface originate in the props from a past era and in common household objects, belonging to another social class (see trappings, etc.).
Replacing the past archetypes, Gaál’s new sculptures are envisaging a futurist dual being – a cyborg, half robot, half human being. The human being, who lives under the spell of prosthesis, who almost religiously mystifies the standard beauty ideals, who is at the same time trapped into the very active nature of a hedonist consumerism attitude, fighting with the interferences concerned with his identity, this conflicted human being is confronted with an auto-reflexive process by these sculptures integrated into a transhumanistic apprehension. Through his sculptures, Gaál József is addressing, maybe for the first time, an ethical matter: what could be the consequences of humanity’s wish to accede to a post-human condition, in which mental and physical borders would be abolished? To what extent could the transformation of the individual into a superhuman devoid of feelings could be plausible, when old age, disease, death – and actually even life itself do not matter any more? The grinning, brutal, utterly fractured faces, imprisoned in chumps, they could be considered the failures of humanistic renascentist utopia and of 20th century’s cynicism. At this point, the question that arises naturally would be: are Gaál József’s sculptures series stating the damnation of the machineries, originating their statement into technophobia (some sort of BioLuddism) or are they the manifestation of a 21st century cyberpunk gesture creating its own satirical transhuman world. Both attitudes could be validated, if we take into account that these human-robots chimeras are made of organic materials, claiming their right to an identity, but at the same time these art works could be seen as a manifestation of contemporary’ intellectual eclecticism.
Noémi Szabó, curator, art historian (Budapest)


Egy organikus kiberpunk – Gaál József Fantazmája
Az elembertelenedés folyamatában embernek maradni vagy lemondani a humánumról a globalizáció, az uniformizálódás könnyebbik útjáért? E két szélsőséges létállapot körül zajló művészeti dialektika állandó dilemma Gaál József művészetében. Szobrászatában különösképpen. Az 1995-től induló, kezdeti szobrászi szériái óta hatalmas átalakuláson ment keresztül plasztikai felfogása. Az egyik első, 1995-től készített, mumifikálódott emberfejeket idéző Macula sorozat érzékeny darabjaitól, a 2011-ben készített Fantazma széria büsztjeinek brutális monumentalitásáig sok formai transzformáció valósult meg, azonban szobrainak –legalábbis technikai szempontból- eredője, megkonstruálásuknak módja hasonló maradt: a fából kifaragott szobormag felszínét kezdetben bőrrel és szögekkel, majd régi lószerszámokkal, bőrszíjakkal és egyre plasztikusabb hatást eredményező fémhuzalokkal, zablákkal képezi ki. Soha nem dolgozik szintetikus anyagokkal, sőt választott matériái még a történetiség és a narratíva lehetőségét is magukban hordozzák, amennyiben a szoborfelszínre épített implantátumok egy másik kor, egy másik társadalmi osztály rekvizitumaiból, használati tárgyaiból (lásd lószerszám, stb.) épülnek fel.
Gaál új szobrai a mitologikus múlt archetípusai helyett a futurista kiborg lény félig gép, félig ember arcát vették fel. A transzhumanizmus gondolatkörébe ágyazott plasztikák súlyos önreflexióra késztetik a protézisek bűvkörében élő és az uniformizált szépségideált vallássá misztifikáló, egyébként pedig a fogyasztás hedonista parancsának engedelmeskedő, identitászavarral küzdő embert. Gaál József talán most először tesz fel direkt etikai kérdést szobrain keresztül: milyen következményekkel járhat az emberiség poszthumán állapot utáni vágya, amikor a technológia segítségével átlép minden fizikai és mentális korláton? Mennyire lehet üdvözítő az egyén érzelemmentes szuperhumánná válása, amikor nem számít öregség, betegség, halál – de valójában az élet sem? A brutális, erőteljesen tagolt, kalodába kényszerített, vicsorgó arcok a reneszánsz humanizmus utópiájának és a XX. század cinizmusának nagy vesztesei. Átmeneti, transzhumán lények. Felmerül a kérdés, hogy Gaál József szoborsorozata a technofób géprombolás (egyfajta bioluddizmus) pártján áll vagy merész XXI. századi kiberpunk gesztussal megalkotja a saját szatirikus transzhumanista világát. Talán mindkét álláspont igaz, hiszen ezek az ember-gép kimérák organikus eredetű anyagokból készültek, amely feltételezik az egyéniség létjogosultságát, ugyanakkor súlyos látleletet adnak a jelenkor szellemi eklekticizmusának vágányairól.
Szabó Noémi, kurátor, művészettörténész (Budapest)



2012. augusztus 5., vasárnap
















Travesti - 1999 - Paris

 Gaál József                                   








       Miss Travesti - Monde Travesti - elegante, bisex, passif 
     
       
       Paris, 1999

2012. június 8., péntek

 
Ha elalszik az értelem, előjönnek a szörnyek ( Francisco Goya)
Holt tárgyakból, pusztuló maradványokból nem lehet életre kelteni semmit – ezt mondják a materialisták, de mit mondunk erre mi – posztmodern Transzhumanisták! A nyitott rés a kibertérbe egyre tágul – újabb hiedelem, újabb révület – az utópiák végtelenségében. Menekülhetsz a rideg valóság elől egy újabb, már megrendelésre gyártott utópiába. Révület és gyönyörközpontok telepítése a mélyösztönök szférájába.  Poszt – darwini szentek, mutánsok – mondhatják akár azt is, hogy démonok. Az új mágia sem ártatlan megidézés, pszeudo-tudományos propagandával, a céltalan fogyasztás érdekében.  Valamilyen formában helyet ad a megformálhatatlan érzéseknek, mert receptor stimulációval biztosíthatják az érzelmek állandóan emelkedő csúcspontjait. Az önző hedonizmus után a hiánytól összezavarodott tömeg bűnbakot keres.  A torz tudatban zárványként lapul a gyűlölet, tompítod a céltalan agressziót.   Megszokva a gépeket, általuk pszeudo-isteni lényt fognak érezni – a zörejben, zúgásban, az ismétlődő kattogásban, zakatolásban: már hallatszik a mindent átható műanya és műapa dorombolása. Az egymásra rakodó mechanikus ritmusok búgó végtelene új metafizikát teremt. Amíg a sors a mítoszok által volt átélhető, most a virtuális sorsvariációk egymást kioltó villanások. Minek a szenvedő egyéniség, ha a gyönyörök végtelen fokozásáért jár a teljes személyiség átalakítása. Tomboltak a szörnyek belül, most odakinn élnek, a specifikált tudat-konfigurációk kiürítették a fantázia zónát.  Nincs belül semmi, variánsok vannak, programozható molekuláris érzelemsokszorozó változatos sémákkal. Az emberi szörny külső játékká vált, minél intenzívebb a hatás, annál nevetségesebb a mutáns lélek monstrum. Vonulnak a daliás vitézek, elegyedik a mutáns fajnemesítés, a technofóbia mechanikus lelketlenségével. Múltba révedő zombik létotthontalanul bolyonganak, félreprogramozott hibrid ideológiákkal. Gyűlölet-kiberlényeket gyártva a játékiparnak és a háztartásnak, kiszolgálod a virtuálisnak vélt pusztítás függőséget. 
 Az életidőben veszendő, vezeklő egzisztenciát bele kell olvasztani a transzhumán fétis-utópiába. Ideológiák, törzsi tudatzárványok elegyednek a nikkelezett eleganciával. Gyűlöletteremtés – mint az új rabszolgaság kitermelése, a szenvtelen racionalizmus hideg őrülete.
A nanotechnológia tudat-szimulátor radikális génterápiával. A test határtalan deformálása mintha a mitikus világot idézné, belefolynak a cselekvésképtelen életekbe, áthatják és kisajátítják a tudattalan belsőt. A rejtettség kifordítva külső életreceptek és torz eszmemaradványok halmaza. Ahogyan a görög tragédiáknak is voltak kitaszított, megalázott szörnyei, úgy most is vannak. Mindenki önmaga magányos színházát nézi, azt hiszi, villogó képernyő előtt alakíthatja elillanó tragikomédiáját. Elhiszi, hogy gombok nyomogatásával aktív részese lehet a Szabadság Globális Birodalmának.  A tragédia lényegéből ered a belső szépség, a láthatatlan erények, érzelmek gazdagsága a meggyötört, elcsúfított külső mögött. Az öncélúság mögött önző elvek érvényesülnek, az érdek nélküli Szép csodálata mögött ott lapul a valóság megvetése, a hatalom kísértése. Boldogságot hoz most az elegáns Szép, a csiszolt, síkos, sikamlós áramvonal, a tökéletes, üvegszemű klasszikus tekintet – érzik és gondolják. Újra pusztítást szül a szépségért való küzdelem, a Hős mindig érted harcol, Te birtokolod kivételes ember. Mintha nem lenne Végzet és Sors, újra a Szépség hamis képzetei által kezdődik a romboló küldetés, újra a világ rendjének, ájtatos harmóniájának helyreállításáért küzd majd mindenki. Örökké tartó BÉKEHARC – mi szépek vagyunk, de megsemmisítve a csúf Gonoszt végre eljön a Kánaán, a Végső Harmónia. Minden megtévesztett különbnek érzi magát – neki jár a kényeztetés. Hűséges fogyasztóm, Gorgó szemekkel néz Rád a hibernált tökéletesség. Ha nincs tragédia, akkor nincs bukás, nincs szomorú belátás, nincs feláldozás, feloldozás – nincs Kezdet és Vég. Örökké tart a titáni technika forradalma, örökké termel. Csak a monoton harmónia, gépies építés-rombolás örökké tartó dialektikája létezik – mindez vegetatív fogyasztó jólétünk biztosítéka az ezeregy igazság mesevilágában

2012. május 29., kedd

TEÓRIA01


A történeti avantgárd minden alapokat nélkülöző anarchikus víziói, légből kapott utópiái a XX. század végére dogmaként beépültek az elitista képzőművészet világába. A nyugati későmodern liberális korszak már monolitikus tradícióként a szabadnak tűnő művészeti térben uralkodó irányzatként már nem mesterség, nem kíván technikai felkészültséget, mindig is több akar lenni, mint műalkotást kivitelező mesterség. Az avantgárdnak sokkal több köze van valláshoz, mint gondolnánk. Viszont ez a vallás az ember igazságát, az ember által gyártott kisajátító eszme aktuális igazságát hirdeti. Az avantgárd művész szakmabeliségét elhagyva több akart lenni, mint műalkotást készítő mesterember. Próféta, messiás, forradalmár, anarchista, mártír, majd polihisztor, kutató, felfedező, zavaros utópiák gyártója. Minden hanyatlik, midig válságban vagyunk, ezért az avantgárd mindig megújul, mert a régi felszámolására hivatott. Semmi sem lehet stabil, mert az avantgárd lerombolja, hogy helyet csináljon az újnak. A technikai fejlődés által fokozódik a termelés, az avantgárd mintájára működik a termelő-fogyasztó láncolat, újdonság meglepetésével ható trendi terméket kell a piacra dobni, ami sokszor csak prototípusok variálása, szériák módosítása. Az avantgárd látszólag éppen ez ellen harcol, de valójában majdnem ugyanazt akarja eladni más köntösben. A felvállalt szerep kötelezi a változásra és a megújulásra, valójában az avantgárd ma már csak egy szimuláció. Mivel a keleti régióban sohasem jutott szerephez az avantgárd, sokkal nagyobb a kultusza lett, Magyarországon az avantgárdba az ellenállást, a politikai hatalom elleni lázadást szuggerálták. Hazánkban az avantgárd művészetet transzcendens aurával látták el, a szabadság terepének gondolták. Ez talán az első avantgárd korszakban igaz is volt, mert demokratikus művészet akart lenni a régi elitizmussal szemben. Az avantgárd elmúlt, mint minden, amit megvalósíthatatlan naiv idealizmus hajtott, az avantgárd szelleme kísértőként, de inkább rejtett erőként irányítja az állandó felaprózódást, az állandó bomlást. A műember, a poszthumán design lény, az elgépiesített test, vagy akár a testnélküliség utópiája feltámasztja az új világot követelő avantgárd szellemet. A szellem forradalmáról áttért az anyag forradalmasítására, a technika imádatára. Valójában már a kezdetektől eszkatologikus, a káosz és az apokalipszis tisztítótüzét akarja megszületése óta. Katasztrófában képes csak újjászületni, s katasztrófát akar teremteni, s megoldatlanságában, befejezhetetlenségében újabb katasztrófát teremteni. Az új világ építése örök utópia marad, totalitárius, de nem juthat el az állandóhoz, a változatlanhoz, a tökéleteshez, ezért a dialektikus materializmust, az örökké tartó dinamikus fejlődést vallja. Az avantgárd antiművészet, de már valóban művészetet felszámoló kvázi antiművészet, s ha már romboló energiái is elszálltak, giccsé válik. Avantgárd giccs korában élünk, mert nem a műalkotás vált giccsé, hanem az önesztétizáló ember, aki már szép vagy csúf műtárgyat sem képes készíteni, csak szépelgő és hazug gondolatai maradtak. Megveti a műtárgyat, megveti a művészetet, mert a szubjektum dekonstruálása valójában a mechanikus rendben tartott elme karantén állapota. A termelés erőforrásává átalakított ember, marxista kifejezéssel a humántőke művészete a liberális avantgárd utópia megvalósítása. Minden ember művész, mivel minden ember tárgy. Termelt késztárgy, kitermelt tudat. Technológiai tudat. A techné-ből így lett techno, a phisis-ből termelői, technológiai karantén. Cél a globális karantén létrehozása, de ez nem a földhözragadtság, nem Gea szentsége és megszentségtelenítése, hanem az anyagon túlmutató virtuális ketrec. A tárggyá változtatás, biológiai-anyagi lefokozás finommechanikai mikro-technológiája. 


Szétszóródás, polarizálódás, anorganikusság – így válik minden letisztulttá, a ritkulás és kiüresedés megszüli a csendet, a gépies kifinomultság harmonikus egybecsúszásai, monoton termelékenysége szüli az egykedvű, de végtelenségig elnyújtott mechanikus aktust. Emberi és nem-emberi elegyedése hozza létre az új kollektivitást. Ennek első fázisa a barbárnak titulált, már elgyengített közösségi tudat felszámolása. A poszthumanizmus tudatleépítő programja az anorganikusság általi állat-gép lét kiteljesítése, a technikai rabszolgaság. A kényszerből cselekvő alkotó ön-destruktív vágyait sem képes kifejezni, mert nem tette meg az építés-rombolás küzdelmének útját. Önfelszámolása nem saját tapasztalati kálváriája, hanem az anorganikus eszmék újkollektivista készterméke. Önmaga hiányaiból sem táplálkozhat, mert a hiányt sem érzékeli, nem érzi a metafizikai amputáltságot. A megtisztulás vágyának torz formája a halálvágy, önmaga felszámolásának vágya, mert a mechanikus, anorganikus életminta csak felszíni identitás, csak viselkedési minták elegyéből táplálkozó identitás imitáció. Mikor megszűnik minden saját artikuláció, belül már minden jelentésmentes, a céltalan vágyfolyamban már nem vegyül kiürülés általi szorongás, nincs metafizikai hiány. Nincs veszteségtudat, a halálösztönnek sincs heroikus íve, nincs pátosza. A kiürülés utáni steril tudatállapotban levés nem az igába hajtott elme, nem a keleti, megtisztulást adó nirvána üressége, nem kiküzdött eredmény. Nem isteni kegyelem általi spontán megvilágosodás, hanem kémiai, technikai program. Üressége nem a telített semmi, nem a kiküzdöttségből fakadó, felszabadító megvilágosodás. Fásult, kietlen, roncsolt a formátlanság irányába az alig formált vegetációjáig, a biológiai massza összekapcsolása az ellenőrző gépi hálózattal.



A határtalanság forradalmi vágya, a kiüresedett avantgárd ismeretlenbe hatolása már a végtelenben való céltalan elmerülés. Mert le kell rombolni ezt a világot, céltalan halálvágyunk eszközeként az ismeretlent kell meghódítani. Mindez a tudat metafizikai tartalékainak lemerülése, ezáltal a földi, organikus természetesség kiiktatása. A pszichoanalízisből fakadó elmeleleplezés is az anorganikus tisztaságot követeli, a pragmatikus, kiszámítható technikai elmét. Nihilizmusba vezető fikciós narratívák sora a megkonstruált művészettörténet, ami már a valóság jövőbe vetített dekonstruáló folyamata, aminek utópiája a poszthumanizmusból táplálkozó mechanikus lét. A sterilizációs folyamat megállíthatatlan, a polarizációs stratégia poszt-antropomorfizmusa már nem egyedi személyt akar, hanem részlegességekből, elemekből összerakott önmagában idegen ént, aki konstruált testét már automataként használja. A konstruált test és sterilizált tudat variáló újratermelése biztosítja a változatosság illúzióit. A tudományos materializmus végső győzelme az irányítottság, kiszámíthatóság. A poszthumanizmus megszabadult a mitikus világ hagyományos rendszerétől, saját mítoszát építi, lénye nem kiméra, nem a mítoszok szörnye, hanem racionális technikai hibrid. Termelésre gyártott, de szükséges az illúzió miatti programtöbblet a racionalitás ellenében pazarló irracionalizmus. Érosz és Thanatosz mítoszmentes sötét perverziójával, az öncélúság az autonómnak tűnő, de valójában szétesett testrészekkel, újrahasznosítása szexuális identitás variánsokkal. Nincs meghibásodott termék, mert a test dekonstruált, majd újrakonstruált hibrid elegye újabb és újabb technikai fejlődés lehetőségeit tartogatja. Az Embertelenebb Ember valójában non-humán utópiakonstrukció, aki a liberális identitásválasztás szabadságától, az identitásgyártás tudatot sterilizáló, átprogramozó, testet hibridizáló, átmeneti megoldásaiból a termelő-fogyasztó zombi állapotig. Ez, a számomra negatív utópia már több lett, mint fantazmagória. A tudomány külső szemlélettel, tárgyként vizsgálja az embert, mintha a tudomány független és szenvtelen kényszerítőerő lenne. Ez az objektivizáló szemlélet továbbra is elfogadott tudományos nézőpont, a határokat elmosó relativizmus az ellaposodott pragmatizmust nem kezdheti ki, éppen a banalitása miatt. A mechanizált biológia szférájába zárt testből száműzték a szellemit, a lélek, mint külső hálózati gépezet része, elidegenedve a testtől is, önmagát is mechanizálja. Az emberi intellektust a filozófia leválasztotta a természetről, így érvénytelenítve a test szerepét, a testi érzékelés alapvető fontosságát.  Az absztrakt intellektus szelleme uralkodik továbbra is, mint a filozófusok istene, furcsa módon a materializmus szemlélete is hasonló istent emelt a trónjára. Ugyanaz a szenvtelen uralkodó, valójában az ember testidegen, absztrakt szelleme önmagát vizsgálva elhiteti magáról, hogy csak biológiai test, de ki az a szellem, aki vizsgálja?


Fantazma – Transzhumán Idolum – utópia börleszk – íme: a tudattalanba tévedt elme színpada – komédia buffa ! 
Posztmitológia elegyedve hibrid fétisizismussal, a mítoszok terhétől megszabadult szuprematézis virtuális teremtőaktusa. A monologizálás gépies aktusában rekedt transzhumán korpuszpoétika: Gnóm – Ember – állat – emberállat -állatember.  Állat-állat gépember és embergép – gépgén. Embergéngép  – állatgép – emberpép – emberállatgéntérkép..mindez a mechanikus posztmitológiába ágyazott khiméra textus variációi. Pszeudo kreatív interaktivitás a paranoid érzelemeffektusok inplantálása által. A hiperkarmikus metamorfózisa irritáló személyiségosztodást generál. Szépség és Szörnyeteg adrogün pszeudo-szintézisben önnemző biomasszává alakul. Azt hisszük a kibertér végtelen, akár a mindent elnyelő ödipusz-képzet ősvulvája, pedig ez csak a Möbiusz szalag önmagában cirkuláló üresjárata. Céltalanul, mint a termékeny őslevesben, a nagy közös hallucinációban, tömeghipnózisban megszületett Fantazma. 




Az ivartalanított, mítosztalanított kvázi-szintetikus lény, a biológia korláton túli, ösztöneit digitális téveszme-karámba terelt szervlény. Önkontrollra kényszerített kaloda, szájzár protézisekkel. Megfékezve a kontrollálhatatlan transzmutációt, a genetikai identitásproblémát. A személyiség-szimulátor tudat-semazitálása, khimerikus tudatállapothoz vezet. A központosított hipertextuális manipulációval pszeudo mítoszokat telepítenek a tudatban, s a fraktálelvből született végtelenített program által a verbális tartomány gyorsított kibővítésére is sor kerül. A specifikált tudat-konfigurációk újabb téveszme programmal terhelik a már sematizált elmét. A hibridizált fajnemesítő a kvázi-teremtő genetikai szupramutációs hibák miatt tévútra jutott. Technofóbia őrültjei és a technofília szentjei küzdenek a kiber-dimenziók színpadán. Némán, mint Platon barlangjában megkötözött bábok, gúzsban, tágra nyílt szemmel várjuk az újabb káprázatot….















Transhuman Fetish                                                                                                                  Gaál József

2012. május 28., hétfő



Gaál József: Phantasma - Transhuman Fetish                                        Godot Galéria, 2012.06.06 - 07.07.

2012. május 27., vasárnap






Transhuman Fetish 2012                                                                                                      Gaál József