Brighella, avagy egy újabb akárki A kis brigantik! – hányszor hallottam gyerekként, a nagymama röstelkedve, de kedvesen kiáltotta. A kis zsivány, a kis gazfickó, tudtuk, hogy ezt jelenti, nem ismertük mi Brighellát, a színpadi bajkeverőt, a nagy intrikust, a ravasz és blöffölő szolgát. Ki gondolta volna, hogy Brighella az életben maradás, ki minden tettét jól megfontolja és a zűrzavarban is látja a valóságot. Elfelejtettük, amit még meg sem tapasztaltunk, mert az idealista mindig a fellegekben jár, megszédült Holdbohóc, Arlecchino, a naiv. Az esendő, akiről Nietzsche mintázta az ábrándos keresztényt, aki a valóságtól menekülve inkább ájtatoskodik. Persze Nietzsche sem egy Brighella, csak ezt a szerepet játszotta, a megfeszített Arlecchino. Ha tudnátok, Hellequin a középkori mimus játékokban démoni figura volt, a misztériumjátékok emberkínzó ördöge. Hát ebből született szeleburdi bohócunk, bánatos maszkká szelídült az öngyötrő bűnbánat. Még azt is elárulom, hogy a két zanni egy tőről fakad, angyali és démoni kettőssége. Nem kell önmagunkat megtagadni, a Janus-pofa két oldala mindig összecsúszik, főleg ilyenkor, karnevál idején. Ezért tudd meg, hogy a belső párviadal is nagy színjáték, mikor az első éned küzd a másodikkal, valójában Ő volt az első, Brighella. Őt nem lehet bábúvá silányítani, savanyúan illatozik. Az ájtatosok mindig Arlecchino bánatos szenvelgésére figyelnek, mert milyen jó hamis ábrándokat kergetni. Milyen jó stilizálni és ártalmatlanná tenni. A kis tömzsi Picasso, a bokszoló, vagabund Brighella is először Arlecchinot játszott kék és rózsaszín fellegekben. A Clown, az öngyötrő művész maszkja – így tanítják a l’art pour l’art iskolában, de a megvalósító, Brighella - lásd:briga - , aki a terhes munkát végzi és befejezi, vállalja a kellemetlenséget, a gondokat, alkudozik, intézkedik, civakodik, veszekszik. Megvalósítja az ábrándokat. Mintha minden ártatlanságnak vad és kiismerhetetlen táptalaja lenne, hogyan lesz Brighellából a hegylakó banditából találékony szolga? Stilizálás mindez, vagy egyre árnyaltabban fejezi ki a realitásokat. Egyedül Brighella az, aki fogja magát, és lesétál a színpadról, elvegyül a tömegben, folytatja szerepét.
Most idecipeltem Brighella-képzelgéseimet, ide Indiába, Dzsajpur utcáin figyelem az arcokat. „Indiában semmi sem látható, minden csak értelmezhető ”- így kezdi Henri Michaux úti beszámolóját. Erőlködés nélkül minden kereskedőt Brighellaként értelmezhetem, mindent rám sóznának, megteáztathatnak és sajnálkozva átráznak. Úgy gondolok rájuk, mint Naszreddin hodzsára, akinek csalafinta lelkülete a muzulmánok közvetítésével elterjedt Indiában is. Már hallom a sajnálkozó kicsit lenéző ellenvetést, hogy a paradigmaváltó korszakban mire jók az ódon mesék. Bevallom, nem vagyok acid-man, humunkulusz szervetlen utóda, kérődzöm a régi mesén, mint körülöttem a szent tehenek. Telnek az évezredek, és a komédiások bölcsességei csak érlelődnek, még csak a díszleten és kosztümön is alig kell alakítani. A harmadik archetípus Pulcinella, mintha Arlecchino és Brighella között lenne, mindig pórul jár. Tiepolo megrajzolta Pulcinellák tömeges kivégzését, a bolond művész kerékbetörését. Most karnevál idején hagyjuk a tragédiát, Marszüasz megnyúzatását. Pulcinella nem lehet a példaképem, mindig szemem előtt lebeg egy régi metszet, a szegény zanni görnyedve cipeli hátikosárban a gyerekeit, és a bővérű feleség ostorral hajtja az ormányos bajkeverőt. Jöjjön inkább Brighella, már ártalmatlan, kis fakésével szurkál, nem martalóc, hanem vidám szolga – amint mondtam – aki már lesétált a színpadról és elvegyült közöttünk.
G.J.
