Gaál József

2012. május 28., hétfő

Gaál József: Phantasma - Transhuman Fetish Godot Galéria, 2012.06.06 - 07.07.

2012. május 27., vasárnap

Transhuman Fetish 2012 Gaál József

2012. április 13., péntek

TEÓRIA01

A történeti avantgárd minden alapokat nélkülöző anarchikus víziói, légből kapott utópiái a XX. század végére dogmaként beépültek az elitista képzőművészet világába. A nyugati későmodern liberális korszak már monolitikus tradícióként a szabadnak tűnő művészeti térben uralkodó irányzatként már nem mesterség, nem kíván technikai felkészültséget, mindig is több akar lenni, mint műalkotást kivitelező mesterség. Az avantgárdnak sokkal több köze van a valláshoz, mint gondolnánk. Viszont ez a vallás az ember igazságát, az ember által gyártott kisajátító eszme aktuális igazságát hirdeti. Az avantgárd művész szakmabeliségét elhagyva több akart lenni, mint műalkotást készítő mesterember. Próféta, messiás, forradalmár, anarchista, mártír, majd polihisztor, kutató, felfedező, zavaros utópiák gyártója. Minden hanyatlik, midig válságban vagyunk, ezért az avantgárd mindig megújul, mert a régi felszámolására hivatott. Semmi sem lehet stabil, mert az avantgárd lerombolja, hogy helyet csináljon az újnak. A technikai fejlődés által fokozódik a termelés, az avantgárd mintájára működik a termelő-fogyasztó láncolat, újdonság meglepetésével ható trendi terméket kell a piacra dobni, ami sokszor csak prototípusok variálása, szériák módosítása. Az avantgárd látszólag éppen ez ellen harcol, de valójában majdnem ugyanazt akarja eladni más köntösben. A felvállalt szerep kötelezi a változásra és a megújulásra, valójában az avantgárd ma már csak egy szimuláció. Mivel a keleti régióban sohasem jutott szerephez az avantgárd, sokkal nagyobb kultusza lett, Magyarországon az avantgárdba az ellenállást, a politikai hatalom elleni lázadást szuggerálták. Hazánkban az avantgárd művészetet transzcendens aurával látták el, a szabadság terepének gondolták. Ez talán az első avantgárd korszakban igaz is volt, mert demokratikus művészet akart lenni a régi elitizmussal szemben. Az avantgárd elmúlt, mint minden, amit megvalósíthatatlan naiv idealizmus hajtott, az avantgárd szelleme kísértőként, de inkább rejtett erőként irányítja az állandó felaprózódást, az állandó bomlást. A műember, a poszthumán design lény, az elgépiesített test, vagy akár a testnélküliség utópiája feltámasztja az új világot követelő avantgárd szellemet. A szellem forradalmáról áttért az anyag forradalmasítására, a technika imádatára. Valójában már a kezdetektől eszkatologikus, a káosz és az apokalipszis tisztítótüzét akarja megszületése óta. Katasztrófában képes csak újjászületni, s katasztrófát akar teremteni, s megoldatlanságában, befejezhetetlenségében újabb katasztrófát teremteni. Az új világ építése örök utópia marad, totalitárius, de nem juthat el az állandóhoz, a változatlanhoz, a tökéleteshez, ezért a dialektikus materializmust, az örökké tartó dinamikus fejlődést vallja. Az avantgárd antiművészet, de már valóban művészetet felszámoló kvázi antiművészet, s ha már romboló energiái is elszálltak, giccsé válik. Avantgárd giccs korában élünk, mert nem a műalkotás vált giccsé, hanem az önesztétizáló ember, aki már szép vagy csúf műtárgyat sem képes készíteni, csak szépelgő és hazug gondolatai maradtak. Megveti a műtárgyat, megveti a művészetet, mert a szubjektum dekonstruálása valójában a mechanikus rendben tartott elme karantén állapota. A termelés erőforrásává átalakított ember, marxista kifejezéssel a humántőke művészete a liberális avantgárd utópia megvalósítása. Minden ember művész, mivel minden ember tárgy. Termelt késztárgy, kitermelt tudat. Technológiai tudat. A techné-ből így lett techno, a phisis-ből termelői, technológiai karantén. Cél a globális karantén létrehozása, de ez nem a földhözragadtság, nem Gea szentsége és megszentségtelenítése, hanem az anyagon túlmutató virtuális ketrec. A tárggyá változtatás, a biológiai-anyagi lefokozás finommechanikai mikro-technológia.

Gaál József Transhuman Fetish

2012. január 17., kedd

Brighella, avagy egy újabb akárki

    A kis brigantik! – hányszor hallottam gyerekként, a nagymama röstelkedve, de kedvesen kiáltotta. A kis zsivány, a kis gazfickó, tudtuk, hogy ezt jelenti, nem ismertük mi Brighellát, a színpadi bajkeverőt, a nagy intrikust, a ravasz és blöffölő szolgát. Ki gondolta volna, hogy Brighella az életben maradás, ki minden tettét jól megfontolja és a zűrzavarban is látja a valóságot. Elfelejtettük, amit még meg sem tapasztaltunk, mert az idealista mindig a fellegekben jár, megszédült Holdbohóc, Arlecchino, a naiv. Az esendő, akiről Nietzsche mintázta az ábrándos keresztényt, aki a valóságtól menekülve inkább ájtatoskodik. Persze Nietzsche sem egy Brighella, csak ezt a szerepet játszotta, a megfeszített Arlecchino. Ha tudnátok, Hellequin a középkori mimus játékokban démoni figura volt, a misztériumjátékok emberkínzó ördöge. Hát ebből született szeleburdi bohócunk, bánatos maszkká szelídült az öngyötrő bűnbánat. Még azt is elárulom, hogy a két zanni egy tőről fakad, angyali és démoni kettőssége. Nem kell önmagunkat megtagadni, a Janus-pofa két oldala mindig összecsúszik, főleg ilyenkor, karnevál idején. Ezért tudd meg, hogy a belső párviadal is nagy színjáték, mikor az első éned küzd a másodikkal, valójában Ő volt az első, Brighella. Őt nem lehet bábúvá silányítani, savanyúan illatozik. Az ájtatosok mindig Arlecchino bánatos szenvelgésére figyelnek, mert milyen jó hamis ábrándokat kergetni. Milyen jó stilizálni és ártalmatlanná tenni. A kis tömzsi Picasso, a bokszoló, vagabund Brighella is először Arlecchinot játszott kék és rózsaszín fellegekben. A Clown, az öngyötrő művész maszkja – így tanítják a l’art pour l’art iskolában, de a megvalósító, Brighella - lásd:briga - , aki a terhes munkát végzi és befejezi, vállalja a kellemetlenséget, a gondokat, alkudozik, intézkedik, civakodik, veszekszik. Megvalósítja az ábrándokat. Mintha minden ártatlanságnak vad és kiismerhetetlen táptalaja lenne, hogyan lesz Brighellából a hegylakó banditából találékony szolga? Stilizálás mindez, vagy egyre árnyaltabban fejezi ki a realitásokat. Egyedül Brighella az, aki fogja magát, és lesétál a színpadról, elvegyül a tömegben, folytatja szerepét.
        Most idecipeltem Brighella-képzelgéseimet, ide Indiába, Dzsajpur utcáin figyelem az arcokat. „Indiában semmi sem látható, minden csak értelmezhető ”- így kezdi Henri Michaux úti beszámolóját. Erőlködés nélkül minden kereskedőt Brighellaként értelmezhetem, mindent rám sóznának, megteáztathatnak és sajnálkozva átráznak. Úgy gondolok rájuk, mint Naszreddin hodzsára, akinek csalafinta lelkülete a muzulmánok közvetítésével elterjedt Indiában is. Már hallom a sajnálkozó kicsit lenéző ellenvetést, hogy a paradigmaváltó korszakban mire jók az ódon mesék. Bevallom, nem vagyok acid-man, humunkulusz szervetlen utóda, kérődzöm a régi mesén, mint körülöttem a szent tehenek. Telnek az évezredek, és a komédiások bölcsességei csak érlelődnek, még csak a díszleten és kosztümön is alig kell alakítani. A harmadik archetípus Pulcinella, mintha Arlecchino és Brighella között lenne, mindig pórul jár. Tiepolo megrajzolta Pulcinellák tömeges kivégzését, a bolond művész kerékbetörését. Most karnevál idején hagyjuk a tragédiát, Marszüasz megnyúzatását. Pulcinella nem lehet a példaképem, mindig szemem előtt lebeg egy régi metszet, a szegény zanni görnyedve cipeli hátikosárban a gyerekeit, és a bővérű feleség ostorral hajtja az ormányos bajkeverőt. Jöjjön inkább Brighella, már ártalmatlan, kis fakésével szurkál, nem martalóc, hanem vidám szolga – amint mondtam – aki már lesétált a színpadról és elvegyült közöttünk.

                                                 G.J.