Vezeklések kora

A kultúra elemei már nem rendeződnek egységbe, és a régi modernizmus totalitástól félők nem veszik észre, hogy éppen a szétziláltság állandósul, a kulturális összefüggések szerves egysége visszahozhatatlan. A modernség univerzalizmusa mögötti lebontó, entrópikus erőkről nem vettek tudomást. Az úgynevezett emancipációs kultúra politikai árnyoldala a tömeges kényszerítés, a homogenizáltságon belüli variálhatóság határtalanná tétele. A kőfejtők rabszolgasága helyett a technikát fejlesztő, termelő és fogyasztó, örök jóléti rabszolgaság emancipált tömegei töltik ki az űrt. Az új közösség, közös kommunikációs térben való együttlét az emancipációs kultúra nagy konszenzusa, ami nem termelődhet ki, csak erőszakkal kikényszerítető, kitermeltetető hosszan tartó, többgenerációs átnevelés által. A társadalmi rend átrendezése, új felosztása új egyenlőségi elveket erőszakol a tömegekre, de a háttérben lévő hatalmi rendszer kívül van a körülhatárolt emancipációs programon. A kapitalizmus rendszere, a digitalizált informatikai, technikai szinten kiismerhetetlen integráló erő. Felfoghatatlan, és fejlődésének gyorsasága miatt feldolgozhatatlan, változékonysága miatt értelmezhetetlen. A termelést a termelés kényszere és kényszerítettsége irányítja, ennek a termelésnek része a kultúra ipar, ezért nevetséges emancipációs kultúráról beszélni. A kultúra a termeléstechnológiai formákból fakadó poliesztétikai sematizmusok függvényei, amit ügyesen összekapcsolnak egyfajta kvázi pragmatikus közösséget teremtő, integráló aktivista, politikai művészet utópiával. Az új realitás jelen van és filozófia, a filozófiává majd politikává válni akaró művészet reflektálni is képtelen az új realitásra. Új gondolatot teremt, olyat, ami a valós realitástól túlságosan messze van. Beleragadt a „teremtő” avantgárd elméleti forradalmiságába. Mindenáron új realitást akar teremteni, ami a valósan születő realitásoktól való menekülés. Az irracionális utópiák látszólagos jobbító szándékaik miatt népszerűek, az immanens közegben mákonyként egymást szaporítják. A filozófus is elkezdett termelni, nagy eszméket gyártani, ami biztosan nem befolyásolhatja az új realitást, mert az utópiákban valójában régóta nem hisz gyártója sem. Pszeudo próféciák messianisztikus történelemfelfogással, de mindez már üres modor, mert nincs konkrét megváltástörténet. Nincs hit, és hozzárendelhető vízió, a diskurzus típusa és célja sem tisztázott. Az új realitástól való félelem miatt a bizonytalanságban találja meg saját üdvtörténetét. Az inaktív, önfelszámoló hajlam, ami az áldozathozó kereszténység lényege a szekularizált közegben, mint mentális zavar torz maradékaként, fragmentummá vált hordalékként, értelmetlen szorongásként befolyásolja a szubjektumot. A keresztény vallás nyomainak beteges felszámolása ennek a mélyen beivódott maradványnak köszönhető, olyan maradványnak, amitől a vezeklő europid nem tud szabadulni. Vallását és egyben kultúráját fokozatosan felszámolta és ezt ki akarja terjeszteni az egész világra. Az önfelszámolás általi ürességet pótolja a megtisztulással, végletesen, de hit nélkül eljátssza az áldozati szerepet. Az Örök Béke Világa messianisztikus víziója posztkeresztény utópia, a fehér ember fogyasztói társadalmának kvázi vallása. Ő, aki békét teremt a világban, de a valóság eddig rácáfolt minderre. Szétesett a messiás útja, a megtisztulás evolúciója. A jövőbe vetített beteljesedés csak hódítással lehetséges, de hite helyett csak gazdagságával hódíthat. Európa átvált a vezeklés önostorozó útjára, a hódító fogy és zsugorodik. Nem marad más, csak az eszkatologikus önfelszámolás, az értelmetlen önfelszámolás. Beolvadás, felszívódás. A befejezetlen nem teljesedhet be, a lezáratlan egyszerűen szétesik. A materialista evolúcióban való pszeudo hite teljesedik ki, az idők teljességének rendje a megtartás, a valós hitben maradás. A múlt nem találhatja meg aktualitását, mert a termelés haladáskényszere diktál, nincs keret, nincs forma, csak terjeszkedő, felhalmozó vírus. A kiüresedő vallásokról leválva a hit-mutációk erőszakos hatalommá válnak. A modernizmus apokaliptikussága és felforgató forradalmisága, a progresszívnek beállított avantgardizmus valójában hanyatlás, a megvetett kereszténységből kivont messianisztikusságot áthelyezték a politikai térbe. Innen ered a jézusi kereszténység végletes mutációja, az európaiak kereszténység gyűlölete.

A művészet is képes a helyzet ellentmondásainak felismeréséhez, de műve nem lehet tettleges változást generáló forradalmi eszköz. A művészeti világ új rendszerének születése az egymásra épülő, egymást erősítő eddigi művészet-képzetek újradefiniálása úgy, hogy az újdonság valójában visszatalálás a megtagadotthoz. Az a metaarchaizmus.