Persona Umbra

Persona Umbra

A racionalizmus fénye az önhitt, önmagát a felvilágosultság palástjában tetszelgő európai ember káprázata. Racionalizmusának hitt szenvtelen pragmatizmusa, a tudatosság fénye mintha elnyelte volna azt a sűrű árnyékot, ami belül nehezékké vált.

Amit a racionalizmus külső burka alatt találunk, a sötétség vermében tartunk, primitív ösztönné alacsonyítjuk a rejtett erőket. Az illúziók végtelen fátylán keresztül a tudományosság optikáján keresztül vizsgálnánk önmagunkat, mintha az irracionális, sötét oldal személyiségünk idegen része lenne, mintha szétválasztható lenne a többszörösen hasadt, szilánkok egymást tovább aprózó halma. A tudományos analízis mérőeszközeivel rendszereznénk azt a világot, ami ilyen kiagyalt módszerekkel csak az ismeretlen belsőnk leszigetelése. A szenvtelen tudós álarcában leleplezzük a tudattalan irracionális sötétségét, félve az ösztönösség kreatív – de pusztító – erejét. Mintha a racionális és irracionális viaskodása lenne az ittlét lényege. A felvilágosult racionalista és a babonás irracionalista kettősségében látjuk a külső és belső harc lényegét. Akaratlagos szándék és tragédiába sodró vágy örök harcában látjuk a világ baját. Az Árnyékember – Persona Umbra – nem bennünk kuporgó homunculus, hanem szétválaszthatatlan részünk, legsűrűbb lényegünk. Személyes és személytelen, része a zsigeri és a tanult, az ősközös tudattalan és az idomított társadalmasítás, belsőből kibomló kreativitás és szennyező aberráció… kettősségbe vetített végtelen hipotézisek. Továbbra is talány marad ez a kiismerhetetlen hajtóerő, amit tudattalannak nevezünk, s csak utólag igazolódik be rejtetten irányító logikája – a lebegő költőiség mellett a tragikus zuhanásig, a szabadság és determináltság belső küzdelmének illúziójáig.

A tudattalan árnyékával együtt éljük ittlétünk minden pillanatát, megtévesztő, hogy változásának folyamata, áramló ereje a tudatos világban csak perszonális színháznak látszik. Viszont a belső, rejtett pódium a művészet terepe, bármennyire is akarjuk aktivista hevülettel az illékony felszíni változást.

                                                                                                                                           Gaál József

Gaál József (1960) sokrétű, műfajokat átható művészete absztrakciós módszerekben is gazdag.   Stilizáltnak tűnő ábrázolásai árnyalt jellemrajzok. Műveinek előadásmódja, alkalmazott képi eszközei általában groteszkek, de minden festményét, grafikáját és plasztikáját a valósággal való szembenézés, a dolgok mélyére hat(ol)ó kereső attitűd motiválja. Alkotásai pontos definícióját adják a groteszk realizmus (’grotreál’) fogalmának, s egyben kísérletet tesznek a realista és absztrakt ellentétén alapuló, bipoláris művészetfelfogás felszámolására. Művészetének másik fontos vonása múlttal való intenzív kapcsolata. Ősi rítusok világába vezető magánmitologikus univerzuma, pusztulásformákból és rombolással építkezik, alkotásai archaikus faktúrákat hordoznak. Művészetének tartalmi és formai archaizálása az elmúlt korok művészeti, kulturális és történeti örökségéhez való visszanyúlásból, az arra való reflektálásból, valamint a kultúrtörténeti fogalmak, jelek, nyomok és hagyományok modernizálásnak és aktualizálásának szándékából ered   

                                                                                                                                 Szeifert Judit